VONATRA VÁROK

 

Páros vasív feszül a láthatáron.
Vonatra várok. Reggel óta várom.

 

Időt mulatni kisvárosba térek,
zászlók dagadnak ott a nyári szélnek.

 

Rácsok mögött a nyár virágot ápol,
szédül a szív a rózsa illatától.

 

És itt is vannak konduló harangok
s toronyra szálló hófehér galambok.

 

A kedves itt is vágyva vár az éjre
s a kútnak itt is van csengő zenéje. 

 

És itt is vannak naplemente séták...
s a könyvesboltban kották és poéták...

 

S mégis: ölén a fényes, enyhe nyárnak
sötét csoportok vérről deklamálnak. 

 

És villám gyúl ki némelyik szemében,
mert a beszédük nem az én beszédem.

 

S mint ellenséget pillanatnyi harcon,
sötét szemük lobogva méri arcom.

 

Amint kiérek zajból, utca-porból,
véletlen utam csöndességbe torkol. 

 

Bágyadt szemem halott betűkre téved,
ó, itt is csak virágban él az élet.

 

És itt is mámoros lepkék toroznak
virágain a holt professzoroknak. 

 

A fejfák itt is bánattal köszönnek
s az élők rendre itt is erre jönnek. 

 

Sötét urak is egyszer ide dőlnek -
miért tüzelnek és miért gyűlölnek?

 

ÓRÁK

 

Szívem felett a zsebben,
nagyon sok éve már,
szívemnél vérmesebben
egy régi óra jár.

 

Alatta, lomha inga,
szívem lustán dobog,
zihálva néha, mint a
kifáradt vándorok. 

 

Feleselő nővérek,
két furcsa gépezet,
itt versenyezve mérnek
időt és életet.

 

S midőn az óra tik-ja
nagy néha nem zenél,
a szív megállapítja:
az óra most nem él.

 

S ha majd - nem is sokára -
a szív nem muzsikál,
az óra konstatálja:
A szív rugója áll.

 

ANTIGONE

 

A Nap nagy messze, drága Haimon,
most oldja bíbor csónakát,
a harmat-fényű Dirke-tájon
tengerfuvalmak szállnak át,
s a szőke por éjjel be fogja
temetni könnyű lábnyomom -
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni, Haimonom.

Mit is keresnénk árva-ketten,
hol égig ér a gyűlölet?
Én gyűlöletre nem születtem
és itt szeretni nem lehet;
s az ősöm átka, haj, suhogva
végigsüvölt a sorsomon -
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni, Haimonom.

Itt meg kell halni: Dike fénye
ki tudja, meddig nem derül,
mikor lesz embernek reménye
testvért szeretni emberül?
De lenn, törvények átkozottja,
majd új világról álmodom -
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni, Haimonom.

 

MÁRCIUS

 

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szíved?

 

VADLUDAK 

 

Az ablakom a szürkületbe tárom
s szemem kiáltó hang után kutat,
de pára-kendős égen nem találom
az éjszakába szálló vadludat. 

 

A templom omló szürkeségbe ormol,
borzong az ákác, mint a nagybeteg,
s átrémlenek a szomszéd utcasorból
a lenge leplű ház-kísértetek.

 

Hogy visszatér a régi, bús igézet -
mindig ilyen volt erre a világ:
a Holt-Marosból puszta ködbe nézett
vadlúd szavára a tógás diák.

 

Tán látomás e felleg-szürke torlás
s mi álmodunk köd-óceán alatt,
s fejünk fölött egy félelmes vitorlás:
horgonytalan mulandóság halad.

 

S be jó a csöndes óceán-fenéken
e félálomba zsibbadt öntudat,
ha vágya fenn a láthatatlan égen
vadludat ríkat, újra vadludat.

 

Ó, hányszor hittem, szárnyamat kibontom,
ha hívó szél jön, messze tengeré,
és átrepülök túl a horizonton
távol derengő tengerek felé. 

 

Késő. Meddő csatán a szárny kifáradt,
tél jön, fojtó, didergető homály.
S a pince torkán édes illat árad:
sötét mámort kínáló muskotály.

 

NYÁR

 

Mi már a tengert nem látjuk soha.
Nekünk a tenger látomás marad,
melyre olasz-kék menny ont sugarat,
elérhetetlen part, hullám-csoda.

Itt nem fogadnak bókos pálmafák,
pártázatos, fehér kastély helyett
mogorva templom vár a víz felett,
falusi fűz, falusi árvaság.

De ez a nagy folyó, látod, tied,
sugaras Lidód; zúgó tengered,
s ez a hömpölygő dallam, lásd, enyém -

És este kinyitom az ablakom
és a históriáit hallgatom:
egyetlen transsylvan hősköltemény.
 

JUHOK

 

A kőgátnál a víz vadul zuhog.
A parton szőke hullám jön: juhok.
Botverte és napverte kis család,
hozzák az erdő minden illatát,
hozza a lankák hűs üdvözletét
tekintetük, a méla szembeszéd.
Elnézzük egymást. S mint egy látomás,
kísérni kezd egy volt találkozás:

Nagy völgybe estem. Völgyben kell a mákony,
az ember ott beteg s boldogtalan;
homályos kávéházi éjszakákon
a füstbe szórtam drága önmagam.
Hiába zúgott mámoromba halkan
nagymessziről egy rozzant, régi gát,
ha - zuhogók helyett - az esti parkban
hallgattam a szökőkút műdalát.
Hiába jött a messzi posta értem,
ha záport küldött egy ködös tető,
s ha úri sétálók között sötéten
fel-felbukkant a zord szénégető...
Azonban egyszer... Távol már a hajnal
vadrózsa-bokrának bimbója nőtt,
s amint kinyílt az ajtó unt sóhajjal:
juhok álltak a kávéház előtt.
Szelíd hullámok göndör-szőke tóban,
botvert, esővert, hajszolt kis család,
de verten s út porába lankadóan
hozták a lankák hűvös illatát.
Az egyik összecsukló lábbal éppen
az útszélig vonszolta el magát,
és rám nézett és harmatos szemében
vád volt, riasztó, karvalykarmu vád.

A pásztorjelre szomjan és gyötörve
indult a nyáj tűnő lankáival -
S a sápadtságom akkor összetörte
erős szárnyával egy piros vihar.

 

VIRÁG-ÉNEK

 

Odalent a folyón szakadoz már
roppanva a téli palást.
Jöjj le a fűzfa-berekbe,
nézd meg a jég-rohanást. 

 

Hullámot a mélybe szorítva,
a lelkemen áll a palást.
Ülj le a lelkem partján,
várd meg a rianást:

 

Arany-fejszés tavasz jön
gátolhatatlanul.
A part virága halni
szabad hullámba hull.

Te ringó rózsa-szirmot
szelíd kézzel kifogsz.
Vizemben, karcsú asszony,
megint fürödni fogsz.

 

KÉK SUGARAK

 

Az anyám szeme elmúlt nyolcvanéves,
de mint a szajkó szárnya-tolla: kék.
Nézem s mögötte messze felmagaslik,
ahol laktunk, az erdős kék vidék.

 

Én nem tudom, hogy milyen kék a tenger,
mi hegyre mentünk, ha kék volt a nyár.
Nekünk az erdő volt a végtelenség,
nekem a szajkó volt a kék madár.

 

Az évek rabló-kézzel fosztogatnak,
színek halála minden szürkület.
Rekedt szajkóim régen elrepültek,
irtás az erdő is falunk felett.

 

Fáradt szemem is egyre veszti fényét.
Kertek felett is szürke gőz terem,
s az októberi eső zuhogója
olyan sötét és olyan végtelen.

 

Ha most az égi kékség is kilobban,
a szép színekből nekem mi marad?
Nő a homály s én néha úgy marasztom
azt a fogyó, szajkó-kék sugarat.

 

RÖNK A TISZÁN

 

Alföld. Rohan a gép velem.
Zöld és virágos végtelen. 

 

Torony. Túl rajta: tóvidék.
Őrház körül arany csibék.

 

Most faluvég. Pár puszta sír.
Most nyáj. Mocsári gólyahír. 

 

A sás közt karcsú gólya lép:
verőfényes Petőfi-kép.

 

Tört szárnyú, furcsa szélmalom.
Négy csorba házfal. Csárdarom?

 

Kertek közül egy ér kivág.
Barackvirág. Barackvirág. 

 

Most: vízben álló fűzberek.
Villámló varjú-hadsereg.

 

A gazban ár sodorta szán.
Most: - egy tutajrönk a Tiszán.

 

Csak nézem és a lomha test
a fényes ködben élni kezd.

 

Most karja támad, társa nő.
Már tíz fenyő, már száz fenyő.

 

A törpe síkon nő tovább,
hatalmas, büszke délibáb. 

 

Sötéten égig fellebeg:
bozontos fenyves-rengeteg.

 

AZ ESKÜVŐ

 

S amikor már asztalhoz ült a násznép,
nagy messzeségből megjött az apa.
A csákóján, ahogy fogasra tette,
csillant az őszi erdők harmata. 

 

Nem látta senki, amikor belibbent,
s nem tudta senki, hogy már köztük ül,
hogy szemben ül a párral s nézi lányát,
menyasszony-lányát, telhetetlenül.

 

És lassan ismét megmoccant az ajtó:
csillagjövéskor megjött nagymama.
Én Istenem, hogy is fog itt leülni,
szepegtető az úri lakoma. 

 

A pihegéstől mozgott még a szája,
nehéz útról, a hegyről jött szegény.
Pár szál katalin-virág volt kezében
s az örök fehér kendő volt fején.

 

Nesztelenül leült az ó divánra
s ott hallgatott a nagy némák jogán.
Szeme kék fénnyel járt a vőlegényen,
az embersorba érett unokán. 

 

S a drága párt oly élőn átölelte
a halálból sugárzó szeretet,
hogy a szívük titkos delejre dobbant
és a szemük áldottan nevetett.

 

VIHARFELHŐK

 

Mint most, ilyen napküllős lesz az égalj,
vihart jelentő bíborral szegett.
S felkomorul egy kormos ormú felhő
a pázsitos Mezőhavas felett. 

 

Szél bontogatja nyugtalan sörényét,
s míg komorul és feketedve nő,
a viharvirág vad bürökszagától
megnehezül a hűlő levegő.

 

Fáradt apám is így indult az útra,
tüzet küldött az ég s záporszelet,
nagy, csattogó zivatarok csatáztak
a nyárba kábult kisváros felett. 

 

Villámsugárban megharsant az Őrhegy,
beleremegtek az ablaksorok.
(De nap sütött, mikor hatan kivitték
barátaim, komoly professzorok.) 

 

S mint akkor, sűrű fellegek zajából
majd messze hívó, titkos szó kiált:
égzengéssel küld békeszót az Isten,
s vár- mint apámat s Oedipus királyt.

 

HÍVOGATÓ VERS

 

Ha ritkul fenn a Csóványos hava
és kertetekben a mandulafa
felvette rózsaszínű köntösét,
forsythiátok csupa sárga láng,
langyos széllel köszönt a nap reánk
és jó szag száll a völgyben szerteszét,
lenn gurguláz a megduzzadt patak
s rigóink szív fájdítva szólanak:
várlak, Jenő. Induljunk, szólanék,
a hegy kökörcsinektől lilakék,
a bükkökön már zsenge rügy fakadt,
jöjj, lássunk régi ízű tájakat.
Diáktréfákat mondanék neked,
dalolgatnánk, szavalnánk verseket,
fiatalságunk fűtené a szót,
mint mikor együtt mondtuk Cyranót,
ha elkószáltunk mámoros-vígan
Kolozsvár édes éjszakáiban.

S ha hűs párákat fú a Duna-táj,
szigorúbban néz át a vén Naszály,
a hűlő gyep kikericstől lila,
felettük leng október fátyola,
de fényben állnak fenn a sárga fák
és fényben húznak fenn a vadlibák:
várlak, Jenő. Járnánk a réteken
s a finom színt magyaráznád nekem,
a Börzsönyét, mely ködlik messziről.
Nagybányáról szólnál s Ferenczyről,
s ahol hajlásban csendesül a szél,
kicsi székedre ülnél s festenél,
s egy-egy oromról, mely kéken kinő,
nagyobb hegyekre gondolnánk, Jenő.

Ahol pihensz, a sík homoksziget
nem Téged őriz, csak részeidet,
versemre nem figyelsz, nem festegetsz -
és nem jöhetsz, Jenő. Jaj, nem jöhetsz.

 

SZARVASOK

 

Szombat-naponként, este-tájt
hegyről lejött a csordapásztor.
- Látott-e szarvast odafenn?
S ő lelkesen felelte: "Százszor!" 

 

Flóbertes, lázas kisfiú,
eres, magas mezőkre hágtam,
jártam patakos réteken,
de szarvast, szarvast sose láttam.

 

(Csak sok év múlva, havason
volt egy csodaszépségű órám:
agancsost láttam, gyönyörűt,
az erdőőrnél Irisórán.) 

 

Most itt élek patak felett,
erdőkbe nyúló hegy tövében.
Tán szarvaslábakon futott
az elmúlásba hetven évem? 

 

S itt szarvasok járnak körül
s az örömömnek nincsen ára.
Csodálatos agancsosak
szállnak le inni a Dunára. 

 

S ha fenn találkozom velük,
meg nem riadnak, el se tűnnek.
Minthogyha kelletnék maguk:
Nézz, mi vagyunk a gyönyörűek... 

 

Máskor hegyélen állanak
s nézik magános völgyi házam,
agancsuk ágas égi dísz -

 

De hova lett a régi lázam?

 

ISMÉT VIHARBAN

 

Az út, amelyen itt oromra értem,
nem pázsit volt, csak vulkán-lökte kő.
A szirt, mely durván megsebezte térdem,
nem nyugtató hely: villámos tető.

Most is vihar jön. Ködben áll a lábam,
suhognak lenn a vén fenyő-sorok.
Hallom, heregnek Isten pitvarában
a lázadó felhő-komondorok.

Lelkem kibontom a szabad rohamnak,
szél tépi össze kurjantó szavam.
A ködben nagy, szabad szárnyak suhannak,
s a szélnek is szabadság-szaga van.

Hegyet, vihart, villámot fogva szemmel,
itt állok, mint egy régi bujdosó,
s lihegve érzem táguló szívemmel:
mily szent a szent Petőfi-ízű szó!

Hadd zúgjon már a fellegek csapatja,
sziklák echója zengje rá a tust:
a hegy zenéje még egyszer fogadja
a búcsúzó, szilaj romantikust.

Leszállni? Messze lenn, amerre jöttem,
egy foltra még az Isten fénye süt.
Állok, míg megzúdul a menny fölöttem
s arany dárdával egy villám leüt!