/1823-1849/
Valamennyi írónk közül Petőfi életrajza a leginkább ismert.
A márciusi ifjak vezéreként
és március 15-e egyik hőseként,
majd az 1848–49-es
szabadságküzdelem mártírjaként
a nemzeti legendárium egyik központi alakja lett;
a múlt század ötvenes-hatvanas éveitől
ő jelentette a magyarság számára
a nagybetűs Költő fogalmát.
Élete legalább annyira kultusz tárgya lett, mint a költészete.
Petőfi Sándor
A NÉGYÖKRÖS SZEKÉR
Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily regényes dolgok nem történnek.
A társaságnak úri tagjai
Szekérre ültek, és azon menének.
Szekéren mentek, de ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a fogatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
Világos éj volt. A hold fenn vala;
Halványan járt a megszakadt felhőkben,
Miként a bús hölgy, aki férjinek
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön.
S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
A társaságban én is ott valék,
S valék szomszédja éppen Erzsikének,
A társaságnak többi tagjai
Beszélgetének s énekelgetének.
Én ábrándoztam, s szóltam Erzsikéhez:
"Ne válasszunk magunknak csillagot?"
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
"Ne válasszunk magunknak csillagot?"
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez.
"A csillag vissza fog vezetni majd
A múlt időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástól minket."
S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
Petőfi Sándor
SZEPTEMBER VÉGÉN
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme, sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?
Ó mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörölni véle könnyűimet érted,
Ki könnyedén elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Két vándor:
Honán kül a fiú,
Honában a patak
Magas hegyek között
Együtt vándorlanak.
De míg az ifjú megy
Csüggedt lépésivel,
Sziklákon a patak
Gyorsan sikamlik el;
S az ifjú ajkain
Míg néma csend honol,
Az illanó vizár
Vig hangokat danol.
A hegysor elmarad;
Az ifjú s a patak
Sík róna térein
Tovább vándorlanak.
De, ifjú és patak!
Oly gyorsan szerepet
A róna térein
Miért cseréltetek?
Hallgatnak a habok,
S ballagva lejtenek,
Míg gyors szökés között
Az ifjú dalt zeneg.
Az elnémult patak
Honát vesztette el;
A dalra kelt fiú
Ismét honára lel.
Pápa, 1842. április
A dunán
Folyam, kebled hányszor repeszti meg
Hajó futása s dúló fergeteg!
S a seb mi hosszú és a seb mi mély!
Minőt a szíven nem vág szenvedély.
Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó:
A seb begyógyul, s minden újra jó.
S az emberszív ha egyszer megreped:
Nincs balzsam, mely hegessze a sebet.
Komárom, 1842. augusztus végén
Hazámban
Arany kalásszal ékes rónaság,
Melynek fölötte lenge délibáb
Enyelgve űz tündér játékokat,
Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!
Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
Árnyékain utószor pihenék,
Fejem fölött míg őszi légen át
Vándor darúid V betűje szállt;
Midőn az ősi háznak küszöbén
A búcsu tördelt hangját rebegém;
S a jó anyának áldó végszavát
A szellők már régen széthordozzák.
Azóta hosszú évsor született,
És hosszú évsor veszte életet,
S a változó szerencse szekerén
A nagyvilágot összejártam én.
A nagyvilág az életiskola;
Verítékemből ott sok elfolya,
Mert oly göröngyös, oly kemény az út,
Az ember annyi sivatagra jut.
Ezt én tudom - miképp nem tudja más -
Kit ürömével a tapasztalás
Sötét pohárból annyiszor kínált,
Hogy ittam volna inkább a halált!
De most a bút, a hosszú kínokat,
Melyektől szívem oly gyakran dagadt,
És minden szenvedés emlékzetét
Egy szent öröm könyűje mossa szét:
Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén
Az anyatejnek mézét ízlelém:
Vidám napod mosolyog ismét reám,
Hű gyermekedre, édes szép hazám!
Dunavecse, 1842. október
Furcsa történet:
"Öcsémuram, vigyázzon magára,
Vagy inkább az oldalbordájára;
Fiatal is, szép is a menyecske -
Úgy segéljen, kutya van a kertbe'."
'Bátyámuram, mit nem kell hallanom?
Szomorú az eset, ha úgy vagyon;
No de míg másnak fúja kásáját,
Meg ne égesse a maga száját.'
"Öcsémuram! mit gondol, az égre?
Az én öregem ezt már túllépte..."
'Hja, a sót vén kecske is megnyalja.
Hanem ez csak úgy van mondva, tudja.'
Így az agg szomszéd jó indulatja
Öccseurát gyakran látogatja;
S sosem hiányzik ilyetén lecke:
Fiatal is, szép is a menyecske.
Történik, hogy a jó szomszéd bátya
Öccs'urától elmarad sokára.
Megtudni, hogy mi ennek az oka,
Öccseura hozzája ballaga.
S aközben, hogy ballagott hozzája,
Már készült is erősen reája,
Mit feleljen? ha majd szól a lecke:
Fiatal is, szép is a menyecske.
De most ez egyszer a szomszéd bátya
Jó tanácsával elő nem álla;
Hanem, ülvén a kemence mellett,
Nagy szomorún ilyen szókat ejtett:
"Öcsémuramnak igaza vala,
Mikoriban azt mondotta, hogy a..."
S felsikolt felesége magzatja,
S a jó öreg - mit tegyen? - ringatja.
Dunavecse, 1842. október
Elmondanám:
Elmondanám: "Megállj, leányka
Megállj, virágom, csillagom!
Egy istenadta szívet bírok;
Nesze, ha kell, neked adom."
Elmondanám, hogy: "Szívem tenger,
Uralkodjál e tengeren!
Jól jársz vele, mert a legszebb gyöngy,
A hűség gyöngye itt terem."
Elmondanám, hogy: "Tiszta fényét
E gyöngy örökre tartja meg."
Elmondanám ezt, s többet ennél;
De nem mondom, mert nincs kinek.
Debrecen, 1844. január-február
Boldogtalan voltam:
Boldogtalan voltam
Teljes életemben;
Csak az vigasztal, hogy
Meg nem érdemeltem.
Boldogtalan leszek,
Koporsóm zártáig;
Csak az vigasztal, hogy
Nincs messze odáig.
Hiába biztattok
Hiába beszéltek -
Tudom azt az egyet,
Hogy nem soká élek.
Debrecen, 1844. január-február
Magány:
Messze, messze a világ zajátul
E kis faluban,
Itt kivánok élni én ezentul
Csendben, boldogan.
Boldogan! mert haj a nagy világban
Boldog nem valék;
Üldözött az utcán és szobámban
A föld és az ég.
Nem volt biztos sem napom, sem éjem;
Vad hiúz-szemek
Támadásra, elfogásra készen
Egyre lestenek.
Összeszedtem végre sátorfámat,
S szépen megszökém,
S itt vagyok, hol a nap újra támad
Éltem bús egén.
Szent magány! hegyláncaid tetőin
Át nem látnak ők,
Szívtelen, rémarcu üldözőim
... A hitelezők.
Dunavecse, 1844. április
Zsuzsikához:
Kicsinke szőke kis leányka,
Az én szerelmem nagy!
És tárgya e nagy szerelemnek
Kis szőke lány, te vagy.
Mit mondasz erre szőke kislány?...
De ez csak fele még.
Azon volnék én, hogy te lennél
Énnékem feleség!
Eljössz-e hozzám? el?... szépséges
Szép fejkötőt veszek,
S csak azt mondom: kimondhatatlan
Hűséges férj leszek.
Őrzöm szemem fényét, de téged
Még jobban őrzelek,
Hogy drága egészségednek ne
Ártson hideg, meleg.
Ott fenn lakunk Pest városában,
Az élet ott víg ám!
De az atyushoz is lejárunk
Kivált pénzfogyatán.
Hogy suttogják majd, ha az utcán
Végigmegyek veled:
Petőfi felesége!... Erről
Csinál szép verseket.
Csinálok ám teringettét is,
Hogy bámulnak bele!
Maholnap egész Magyarország
Nevemmel lesz tele.
Ugy estenként csak nekiűlök,
Te meg majd azalatt
Lefekszel szépen s melegíted
Előre ágyamat.
S ha elkészűl egy-egy dicső vers,
Én is levetkezem,
Hozzád simúlok és azt mondom:
Menj beljebb, gyermekem!
Igy éldegélnénk... hát csak ennyit
Akartam mondani.
Mit szólsz rá szőke kislány, lesz-e
Belőle valami?
Dunavecse, 1844. április-május
A csavargó:
Önkénytelen az ember,
Mindenre születik,
Mint a magasabb hatalmak
Ott fönn elvégezik.
Fölöttem is határozott
Az égi végzemény:
Csavargónak születtem,
Csavargó vagyok én.
Betérek Debrecenbe
Bolond Istók gyanánt,
S tovább megyek, ha ittam
Bort és öleltem lyányt.
Ma itten, holnap ottan,
Csak ez az élemény...
Csavargónak születtem,
Csavargó vagyok én.
Igaz, most a cudar sors
Rútul bánik velem:
Lekötve hívatalhoz
Tengődöm egy helyen.
De nem tart ez sokáig,
Igy biztat a remény;
Mint voltam eddig, újra
Csavargó leszek én.
Pest, 1844. június végén
Pusztán születtem:
Pusztán születtem, a pusztán lakom.
Nincs födeles, kéményes hajlokom;
De van cserényem, van jó paripám:
Csikós vagyok az alföldi rónán.
Szőrén szoktam megűlni a lovat,
Ha ide vagy oda útam akad;
Nem szükséges a nyereg a hátán -
Csikós vagyok az alföldi rónán.
Gyócs a gatyám, patyolat az ingem.
Nem vettem, a rózsám varrta ingyen.
Hej, maholnap az én piros rózsám
Csikósné lesz az alföldi rónán.
Kúnszentmiklós, 1844. július
Megy a juhász szamáron:
Megy a juhász szamáron,
Földig ér a lába;
Nagy a legény, de nagyobb
Boldogtalansága.
Gyepes hanton furulyált,
Legelészett nyája.
Egyszercsak azt hallja, hogy
Haldoklik babája.
Fölpattan a szamárra,
Hazafelé vágtat;
De már későn érkezett,
Csak holttestet láthat.
Elkeseredésében
Mi telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár fejére.
Kúnszentmiklós, 1844. július
Szülőimhez:
Hej édes szülőimék,
Gazdagodjam meg csak!
Akkor, hiszem istenem,
Nem panaszolkodnak.
Minden teljesülni fog,
Amit csak kivánnak;
Megelőzöm vágyait
Éd'sapám s anyámnak.
Lesz csinos ház, amiben
Megvonúlnak szépen;
Pince lesz a ház alatt,
Jó bor a pincében.
Meghihatja éd'sapám
Minden jóbarátját;
Borozás közt lelköket
A jókedvbe mártják.
Szép kocsit csináltatok
Éd'sanyám számára;
Nem kell, hogy a templomot
Gyalogosan járja.
Lesz arany szegélyzetű
Imádságos könyve,
Krisztus urunk képe lesz
Szépen metszve benne.
Pistinak meg majd veszek
Drága paripákat,
Rajtok jó Istók öcsém
Vásárokra járhat.
Végesvégül lesz nekem
Dúsgazdag könyvtárom;
Akkor majd a verseket
Nem pénzért csinálom.
Ingyen osztom azokat
Szét az újságokba;
Minden szerkesztő, tudom,
Szívesen fogadja.
S hogyha szép lyányt kaphatok:
- De magyar lelkűt ám! -
Éd'sapám táncolni fog
Fia lakodalmán.
Így élünk majd boldogan
A mulatságoknak,
Így biz, édes szüleim...
Gazdagodjam meg csak!
Pest, 1844. augusztus
Tompa Mihályhoz:
Hát, fiú, olvastam azt a verset,
Amelyet te énhozzám csináltál
Valahol a bártfai forrásnál,
S mondhatom, hogy nagy örömet szerzett.
Sok szépet elmondtál e levélben,
(Ne véld, hogy hizelgéskép beszélem,)
De legjobban az gyönyörködtetett,
Hogy a bort, öcsém, te is szereted.
Ej be derék gyerek vagy te, Miska!
Mért nem ölelhetlek összevissza?
Látszik: deák vagy és kálomista,
Aki a vizet nagy kínnal issza.
Ember a lelked is, atyámfia!
Imádkozzunk a bor istenéhez,
S hagyjuk a világot papolnia,
Hogy, ki a bort szereti, ez és ez.
Haszontalan világ ez a mai;
Egyáltaljában nem tetszik nékem.
Jőjünk csak mi össze!... fenn az égben
Örömkönnyeket sír Csokonai.
Egyébiránt ne gondold, barátom,
Hogy én valami vad fickó vagyok,
Mihelyst a bor szinét meglátom;
Nem én! csak úgy csendesen vígadok.
S ha bizalmas ember van mellettem,
Mosolyogva a bús múlt időket
Elbeszélem, hogy mennyit szenvedtem,
Mint majd egyszer elbeszélem néked.
Hidd el, csodálkozni fogsz fölötte,
Hogy huszonkét éves ember ennyi
Bajon magát keresztültörhette,
S nem birta őt a baj sírba tenni.
Az igaz, most jobb az állapotom,
Bár a legjobbnak ezt sem mondhatom;
Hanem ugy csak állok, hogy ha véled
Találkoznám, megvendégelnélek.
De miért is nem jösz egyszer hozzánk?
Majd meglátnád, milyen jól mulatnánk!
Messze vagy, de én baka koromban
Hetvenhétszer annyit gyalogoltam.
Siess hát, mert ha sokáig késel,
Élted napjáig megemlegeted;
Én rontok hozzád, s akkor jaj neked:
Agyonszorítlak egy öleléssel!
Pest, 1844. szeptember 4-8.-a között
Az én szerelmem:
Az én szerelmem nem a csalogány,
Kit fölkeltett a hajnalszürkület,
Hogy édes ének szóljon ajakán
A nap csókjától rózsás föld felett.
Az én szerelmem nem kies liget,
Hol csendes tóban hattyúk ringanak,
Fehér nyakok mig bókot integet
A vízbe néző hold sugárinak.
Az én szerelmem nem nyugalmas ház,
Mit kert gyanánt körűl a béke vett,
Hol a boldogság anyaként tanyáz,
S tündérleányt szűl: a szép örömet.
Az én szerelmem rengeteg vadon;
A féltés benne mint haramja áll,
Kezében tőr; kétségb'esés vagyon,
Minden döfése százszoros halál.
Pest, 1844. november
A külföld magyarjaihoz:
Ti fekélyek a hazának testén,
Mit mondjak felőletek?
Hogyha volnék tűz: kiégetnélek,
Égetném rosz véretek.
Nem vagyok tűz, nincs emésztő lángom;
De van éles hangu szóm,
Mely reátok átkait kiáltja,
Átkait irtóztatón.
Annyi kincse van hát e hazának,
Hogy nem is fér benne meg?
Hiszen e hon, e boldogtalan hon
Oly szegény és oly beteg.
És ti rablók! amit orvosságra
Izzad kínnal e haza:
Elhordjátok idegen bálványtok,
A külföld oltárira.
E hazán, mely porban esd kenyérért.
Nem esik meg szívetek;
Míg ő vért sír, poharaitokba
Kinn ti a bort töltitek.
És csak akkor tértek vissza, már ha
Koldusbot van nálatok:
Kit koldussá tettetek, hogy tőle
Ismét koldulhassatok.
Amiként ti e szegény hazából
Magatok száműzitek:
Vesse úgy ki csontotokat a sír
S a mennyország lelketek!
Pest, 1844. november
Élet, halál nekem már mindegy:
Élet, halál... nekem már mindegy!
Ez a kétség irtóztató;
Igy nem mehet tovább, amint megy
És "aki mer, nyer" példaszó.
Hozzá megyek, hozzá kell mennem,
Előtte szívem fölnyitom,
Hadd lássa meg, mi kín van bennem,
S hogy azt mind érte hordozom.
S ha szenvedésem látni fogja,
S a halvány színt, melyben vagyok;
Talán meglágyul indulatja,
Talán majd szánakozni fog.
És hátha könyvéből szemének
E drága sort olvashatom:
Hisz én már téged rég kisérlek,
Van érted titkos bánatom.
És hátha csókja szent kulcsával
Nyitand számomra majd eget...
Vagy, mint őrültet, szolga által
Szobájából majd kilöket.
Pest, 1844. november
