/1826-1909/
Gyulai Pál költõ, irodalomtörténész, kritikus.
1826. jan. 25-én született Kolozsvárott.
Apja Gyulay Antal,
nemesi származású elszegényedett család sarja,
kincstári számtiszt.
Anyja Gyulayné Hajós Sára.
1845-1848-ig teológiát hallgat a kolozsvári
ref. kollégiumban, közben gróf Bethlen János
fiainak nevelõje.
Gyulai Pál
SZERETNÉLEK MÉG EGYSZER LÁTNI
Szeretnélek még egyszer látni
A kertben, ott a fák alatt,
Hallgatni édes csevegésed,
Mint gyermek, úgy örülni véled,
Szakítva a virágokat.
Szeretnélek még egyszer látni
Homályos őszi délután,
Kandallódnál a karosszéken,
Ha mintegy elringatva, ébren
Alszol, s álmodva nézsz reám.
Szeretnélek még egyszer látni,
Midőn úgy várod jöttömet,
Megismersz immár a távolból,
S bár ajkad olyan hidegen szól,
Elárul néma örömed.
Szeretnélek még egyszer látni,
Szép csöndes nyári estvelen,
Holdfénynél az akászok árnyán,
Midőn fejed keblemre hajtván,
Így suttogsz: még maradj velem!
Szeretnélek még egyszer látni,
A vén udvarház csarnokán,
S ha elhangzott az isten-hozzád,
Még visszanézni utolszor rád
S először sírni igazán.
Szeretnélek még egyszer látni,
Meggyógyítna egy pillanat.
Mit szenvedtem, feledni tudnám,
S még egyszer örömest feldúlnám
Éretted ifjúságomat!
Rád gondolok, ha alkony tüze vérzik
a tengeren,
Rád gondolok, ha hold ezüstje fénylik
a csermelyen.
Arcod látom, ha szél kavarja messze
Az út porát,
vagy késő vándor ballag mélán este
fahídon át.
Hangod hallom, ha hullám mossa lágyan
a szirteket,
s léptem neszét hallgatja hűs magányban
a kis berek.
Veled vagyok. Még akkor is, ha lépted
távolba vitt.
Lement a nap. Gyúlnak a csillagfények.
Mért nem vagy itt?
Egy szerelmes asszony levele
Ha eddig nem tudta volna,
Önről szól az életem,
mióta megláttam Magát,
azóta mélyen szeretem.
Ékes szava szebb a szebbnél,
és én andalítva hallgatom,
szívem e szenvedélytől venni,
őszintén vallom, nem tudom.
Ha csak egyszer látná,
kondult szívem hogy remeg,
Félve óvná tovább-tovább,
mit múltja magába temet.
Kérem hát, érezze át,
szívemben Ön, hogyan él,
s tudja meg a vágyott titkot,
boldogságban mint remél.
Utolsó dal Ginához
Ha eljövend a búcsúóra,
Ha majd e szív végsőt dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.
És jól tudom, előre látom,
Mi bú, öröm van itt ezen
S az ismeretlen túlvilágon:
Egyszerre mind átérezem.
Eszembe jut majd minden átok,
Mind, ami történt s ami nem;
Mely felgyújtotta a világot,
Mást üdvözítvén, az "igen".
Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.
És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a múltban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?
A gondolat, hogy e mindenség
Nem lesz se több, se kevesebb,
S isten se törli azt le végkép,
Mi egyszer itten megesett...
Vagy hogy nem halt meg voltaképp itt
Csak az a perc, mely elrepült;
A bimbó, mely nekem ki nem nyílt,
A vágy, amely nem teljesült?
