A „Kiskabos”. Így becézte az egész ország, egyrészt alacsony termete, másrészt a Kabos Gyulától való megkülönböztetés miatt, de legfőképpen a hihetetlen szeretet megnyilvánulásaképpen, mely egész pályafutása alatt körülvette.
Kabos László 1923. szeptember 28-án született Sárváron Krausz László néven. Már gyermekkorában ő volt a társaság bohóca. Az égővörös hajú kisfiú mindenkit meg tudott nevettetni, s ez a humorézék kísérte végig az életét, nem hagyta el soha, még a legtragikusabb órákban sem. A II. Világháború kitörésekor Kabosnak nem voltak illúziói. Sejtette jól, milyen sors vár a zsidókra, Európában és Magyarországon egyaránt. Mivel az a hír járta, hogy a mezőgazdasági szakembereket nem deportálják, beiratkozott a Kertészeti Főiskolára. Nem sikerült kibújnia a munkaszolgálat alól, Mauthausenbe vitték. Humorával ott, az embertelenség közepén is tartani tudta magában és társaiban a lelket. Túlélte a borzalmakat, szerencsés hazatérése után befejezte tanulmányait, 1948-ban vehette át diplomáját. Képesített szakmájában azonban soha nem dolgozott. Már 1946-ban a Pódium Kabarészínpadon láthatta a közönség. Emellett a lebombázott Budapest úgynevezett „tömbmulatságain” is rendszeresen részt vett, ahol az udvarokra kipakolt székekről és a körgangokról élvezték a nézők, milyen mesteri paródiákat mutat be egy fiatal, vékony, vörös hajú, mulatságos kis figura, magára öltve Jávor Pál, Csortos Gyula vagy éppen Gózon Gyula stílusát.
A közönség azonnal szívébe zárta. Rövid ideig játszott a Vígszínházban és a Kamara Varietében, igazi otthonra végül 1951-ben talált, amikor a Vidám Színpad társulatához szerződött. Itt olyan színészóriásokkal dolgozhatott együtt, mint Komlós Vilmos, Herczeg Jenő (Hacsek és Sajó), Salamon Béla, Kazal László, Boross Géza, vagy Mezey Mária. Egészen 2000-ig, negyvenkilenc évadon át szórakoztatta ott a közönséget fergeteges jeleneteivel.
Kabos dolgozta ki a saját poénjába is előre beleröhögő, büszke kisember figuráját. Éppen fizikai adottságait használta ki arra, hogy elfogadják szókimondását. Bár „ellenzéki” humoristának számított, nem nagyhangon, hanem finom, intellektuális humorral nyilvánított véleményt. Mondott példéul egy aktuális politikai hírt. Nem kezdte el kommentálni, ehelyett kinézett a közönségre, az utánozhatatlan Kabos-arckifejezéssel. A közönség pedig percekig nevetett, mert Kabos arcán látták, hogy mit akart mondani, anélkül, hogy kinyitotta volna a száját. Színpadi jelenléte mellett a magyar filmgyártásban is letette névjegyét. Filmes karrierje 1946-ban, a Janika című filmmel kezdődött. Amikor hívták, szívesen ment. Olyan alkotásokban tűnt fel, mint az A képzett beteg (1952), az Állami áruház (1953), a Tanár úr, kérem (1956), az Eltüsszentett birodalom (1956), a Dollárpapa (1956), a Napfény a jégen (1961), a Férjhez menni tilos (1964), a Minden kezdet nehéz (1966), a Nem várok holnapig (1967), a legendás A veréb is madár (1968), melyben legnagyobb filmes sikerét aratja egy ikerpár megformálásával, a Hét tonna dollár (1973), vagy A nyitott ablak (1988).
Karrierjét még az sem tudta beárnyékolni, amikor egy közlekedési baleset okozójaként rövid időre elzárásra ítélte a bíróság. Rá jellemző módon csak ennyivel reagált a dologra: „Ugyan, mi ez a munkaszolgálathoz képest!"
Utána ugyanolyan lelkesedéssel és intenzitással folytatta munkáját, a közönség szórakoztatását. Rendszeres szereplője volt a Rádiókabarénak, sőt, három önálló lemeze is megjelent, Kabos László Élő műsora 1., Kabos László Élő műsora 2., és Kabos címmel.
Művészi munkásságát nem csak a közönség értékelte. 1966-ban Jászai Mari-díjjal, 1983-ban pedig Érdemes Művész címmel tüntették ki, a Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztjét pedig 1995-ben kapta meg. 2000-ben búcsút intett egy majdnem ötvenéves szerelemnek. Otthagyta a Vidám Színpadot és a nagy riválishoz, a Mikroszkóp Színpadhoz szerződött. Sajnos már nem sokáig kápráztathatta el közönségét. Az utolsó pár évben visszavonultan élt feleségével, s egy nagy visszatérést tervezgetett. Kállai Istvánnal közösen elkészített egy filmforgatókönyvet a nagysikerű színdarab, a Majd a papa! alapján. Súlyos betegsége azonban megakadályozta a kivitelezésben. 2004. szeptember 26-án elhunyt az ország egyik legnagyobb nevettetője, aki görnyedten, kisemberként vánszorgott be a színpadra, majd a jelenet végére bebizonyította, hogy kinézete ellenére, ő a világ legelszántabb és legnagyszerűbb embere.
A budapesti Kozma utcai izraelita temetőben helyezték végső nyugalomba.
